A krém, amelynek egy hónappal ezelőtt pontosan olyan illata volt, amilyennek lennie kellett, ma kicsit másképp illatozik. Megváltozott a színe, az állaga hígabb lett, a tégely szélén pedig megjelent egy folt, amely tegnap még nem volt ott.
Mikrobiológiai problémáról van szó? Lehet. De nem feltétlenül.
A víz elválása az olajos fázistól lehet az emulzió fizikai instabilitásának következménye, a sötétedés összefügghet valamelyik összetevő oxidációjával vagy kémiai reakciójával, az illat megváltozása pedig például az olajok vagy az illatosítás oxidációjával. A látható bevonat vagy folt már inkább mikrobiális szennyeződésre utal, de mikrobiológiai vizsgálat nélkül a probléma eredete nem állapítható meg megbízhatóan.
És ez fordítva is igaz: egy kozmetikai termék kinézhet, illatozhat és működhet teljesen normálisan, és mégis előfordulhat, hogy mikrobiológiailag már nem megfelelő.
Éppen ezért a formulázásnál nem elég csak az összetétellel, az illattal, az állaggal és a fizikai stabilitással foglalkozni. A mikrobiológiai biztonság a jól megtervezett receptúra egyenrangú része.
Ez a cikk a kozmetikai tartósítószerekről szóló témánkhoz kapcsolódik, és egy lépéssel tovább viszi azt. Nemcsak azzal foglalkozunk, mivel tartósítsuk a terméket, hanem elsősorban azzal, miért romlanak meg a kozmetikumok, mire van szükségük a mikroorganizmusoknak a szaporodáshoz, és miért nem dönt soha egyetlen tartósítószer a termék biztonságáról és eltarthatóságáról.
Miért érint ez mindenkit, aki vízzel dolgozik
A baktériumoknak, élesztőgombáknak és penészgombáknak megfelelő környezetre van szükségük a szaporodáshoz, és ennek egyik alapfeltétele a kellő mennyiségű hozzáférhető víz.
Ezért egy emulzió, gél vagy tonik mikrobiológiai kockázata alapvetően különbözik egy tiszta olaj vagy vízmentes balzsam kockázatától.

Ha a receptúra vizes fázist tartalmaz – például vizet, hidrolátumot, aloe vera levet, vizes növényi kivonatot vagy más vizes alapanyagot –, a mikrobiológiai stabilitásával foglalkoznunk kell.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy elég megnézni a víz százalékos arányát a receptúrában. A mikroorganizmusok szempontjából ugyanis nemcsak az a döntő, mennyi vizet tartalmaz a termék, hanem az is, hogy ebből mennyi hozzáférhető számukra ténylegesen.
Ezzel el is érkeztünk a kozmetikumok mikrobiológiai stabilitásának egyik legfontosabb fogalmához.
Víz és víz között is van különbség: mi a vízaktivitás (aw)
A vízaktivitás – aw (water activity) – azt a vízmennyiséget írja le, amely a rendszerben a kémiai és biológiai folyamatok, köztük a mikrobák szaporodása számára hozzáférhető. Ez nem azonos a víz százalékos arányával a receptúrában.
Két termék tartalmazhat hasonló mennyiségű vizet, mégis eltérő lehet a vízaktivitásuk, és ezáltal a mikrobiológiai kockázatuk is.

A vízaktivitást 0 és 1 közötti értékkel fejezzük ki. A tiszta víz aw-értéke nagyon közel van az 1-hez. Minél alacsonyabb az érték, annál kevesebb víz áll a mikroorganizmusok rendelkezésére.
Formálisan az aw a termék feletti vízgőznyomás és a tiszta víz feletti vízgőznyomás aránya azonos hőmérsékleten. A formulázó számára azonban fontosabb a gyakorlati értelmezés: a víz jelen lehet a receptúrában, de nem feltétlenül egyformán hozzáférhető a mikroorganizmusok számára.
Mi csökkenti a vízaktivitást
Egyes oldott anyagok megkötik a vizet, és csökkentik a hozzáférhetőségét. Ilyenek például:
- glicerin,
- egyes glikolok és poliolok,
- cukrok,
- sók,
- egyes nagy koncentrációjú oldott anyagok.
Ezért például egy koncentrált glicerines vagy nagyon sós rendszer aw-értéke jóval alacsonyabb lehet, mint egy hasonló vízarányú klasszikus emulzióé.
Ezt az elvet jól ismerjük az élelmiszeriparból: a lekvár jelentős mennyiségű vizet tartalmazhat, de a magas cukorkoncentráció csökkenti annak hozzáférhetőségét. Hasonlóan hat a só az erősen sózott termékekben.
A kozmetikában azonban óvatosnak kell lenni. Néhány százalék glicerin egy hidratáló krémben még nem teszi mikrobiológiailag stabil termékké tartósítás nélkül. A humektánsok szokásos koncentrációi általában nem csökkentik annyira az aw-értéket, hogy egy klasszikus vizes emulziót alacsony kockázatúnak lehessen tekinteni.
A vízaktivitás csökkentése ezért a védelem egyik lehetséges gátja, nem pedig a tartósítórendszer univerzális helyettesítője.
A különböző mikroorganizmusok különböző aw-értéket tolerálnak
A mikroorganizmusok igényei sem egyformák. Általánosságban sok baktériumnak magasabb vízaktivitásra van szüksége, míg egyes élesztő- és penészgombák alacsonyabb aw-értékeknél is képesek szaporodni.
Ezért a vízaktivitás csökkentése fokozatosan korlátozhatja az egyes mikroorganizmus-csoportok szaporodását, de nincs egyszerű, univerzális határérték, amely alatt bármely kozmetikai terméket automatikusan biztonságosnak nyilváníthatnánk.
Ha az alacsony vízaktivitás a termék szakmai mikrobiológiai érvelésének részét képezi, az aw-értéket a kész terméken kell megmérni, nem csupán a receptúra alapján megbecsülni. Ez különösen az alábbi termékeknél lehet érdekes:
- koncentrált glicerines gélek,
- magas cukortartalmú formulák,
- sós peelingek,
- paszták,
- egyes alacsony víztartalmú formulák,
- speciális vízmentes termékek, amelyeknél fel kell mérni a használat közbeni vízbejutás kockázatát.
A kozmetikumot nem csak a tartósítószer védi: a többgátas megközelítés
A kozmetikumok tartósításáról néha túlságosan leegyszerűsítve gondolkodunk: van a termékben víz → hozzáadunk tartósítószert → kész.
A szakszerűen megtervezett mikrobiológiai védelem ennél összetettebb. Olyan elvet alkalmaz, amelyet többgátas megközelítésnek – hurdle technology – nevezhetünk.
Ahelyett, hogy a termék védelmét kizárólag egyetlen tartósítószerre építenénk, egyszerre több akadályt állítunk a mikroorganizmusok elé. Ilyen gátak lehetnek:
- a megfelelően megválasztott tartósítórendszer,
- a termék pH-ja,
- a vízaktivitás,
- a tartósítást erősítő boosterek,
- a kelátképző anyagok,
- a higiénikus gyártás,
- az alapanyagok alacsony kiindulási mikrobaterhelése,
- a megfelelő csomagolás,
- a termék használatának módja,
- a helyes tárolás.
Az egyes gátak erősítik egymást. A cél tehát nem az, hogy a „lehető legerősebb tartósítószert” vagy annak lehető legnagyobb mennyiségét használjuk. Sokkal észszerűbb úgy megtervezni a terméket, hogy a tartósítórendszer a lehető legkedvezőbb körülmények között működjön.
Tartósítást erősítő boosterek: segítők, amelyek sokra képesek
A klasszikus tartósítószerek mellett a modern formulákban gyakran találkozunk preservative boosterekkel – tartósítást erősítő anyagokkal.
Ezek olyan anyagok, amelyeknek fő deklarált kozmetikai funkciója nem feltétlenül a tartósítás, de támogathatják a formula antimikrobiális védelmét, és növelhetik az egész tartósítórendszer hatékonyságát.
Különböző mechanizmusokkal működhetnek. Egyesek:
- károsítják a mikroorganizmusok sejtmembránját,
- csökkentik a vízaktivitást,
- növelik a mikroorganizmusok érzékenységét a tartósítószerekkel szemben,
- saját enyhe antimikrobiális hatással rendelkeznek,
- javítják azokat a körülményeket, amelyek között a klasszikus tartósítószer hatékonyabban fejtheti ki hatását.
A kozmetikai formulákban ebben a szerepben például a következő anyagokkal találkozhatunk:
- Ethylhexylglycerin,
- Caprylyl Glycol,
- Glyceryl Caprylate,
- 1,2-Hexanediol,
- Pentylene Glycol.
Erejük elsősorban a többi gáttal való kombinációban rejlik. Az Ethylhexylglycerint például gyakran Phenoxyethanollal együtt használják. Önmagában nem tekinthető egyszerűen a klasszikus, széles spektrumú tartósítórendszer helyettesítőjének, kombinációban azonban javíthatja annak összhatékonyságát.
Hasonlóképpen a Glyceryl Caprylate vagy a Caprylyl Glycol is hozzájárulhat az antimikrobiális védelemhez, valós hatásuk azonban a koncentrációtól, a pH-tól, az emulzió típusától és a receptúra többi összetevőjétől függ.
Ez a lényeg: a booster jelenléte nem jelenti automatikusan azt, hogy csökkenthetjük a klasszikus tartósítószer adagját. Ha optimalizálni szeretnénk a rendszert, vagy csökkenteni valamelyik összetevőjének koncentrációját, a kapott kombináció működését a kész terméken kell ellenőrizni.
Kelátképző anyagok: feltűnés nélküli, de nagyon hasznos gát
A tartósításnál gyakran háttérbe szoruló másik csoport a kelátképző anyagoké. A kelátképzők megkötik a fémionokat – például a vasat, a rezet, a kalciumot vagy a magnéziumot –, amelyek a vízből, a növényi kivonatokból, az ásványi alapanyagokból, az alapanyagok nyomokban jelen lévő szennyeződéseiből vagy a gyártóberendezésekből kerülnek a termékbe.
A formulázó számára két okból érdekesek. A fémionok katalizálhatják az oxidációs reakciókat – az olajok gyorsabb oxidációját, a szín megváltozását, az érzékeny hatóanyagok lebomlását vagy kellemetlen szag kialakulását –, így megkötésük javítja a formula kémiai stabilitását. Ugyanakkor számos mikroorganizmusnak szüksége van fémionokra az enzimek és az anyagcsere-folyamatok működéséhez; a kelátképzés ezeket hozzáférhetetlenné teszi számukra, egyes Gram-negatív baktériumoknál pedig ráadásul befolyásolja a külső membrán stabilitását, és növeli érzékenységüket más antimikrobiális anyagokkal szemben.
A kelátképző tehát nem tartósítószer, és önmagában általában nem oldja meg a termék mikrobiológiai védelmét. Ugyanakkor egy újabb gát, amely robusztusabbá teheti a tartósítórendszert.
A természetesebb profilú formulákhoz válassza például a Sodium Phytate-ot, kíméletes alternatíva a nátrium-glükonát, technológiailag hatékony, biológiailag lebomló megoldás pedig a Trilon M Max EcoBalanced. És itt is érvényes: nem maga a kelátképző jelenléte számít, hanem az, hogy mennyire alkalmas az adott formulához, valamint a felhasznált mennyiség és a pH. A választással részletesebben a kelátképző anyagokról szóló külön cikkünkben foglalkozunk.
Honnan kerülnek a mikroorganizmusok a kozmetikumokba
A mikroorganizmusok nem maguktól jelennek meg a termékben. Valahogy be kell jutniuk. Gyakorlati szempontból főként elsődleges és másodlagos szennyeződést különböztetünk meg.
Elsődleges szennyeződés: a probléma már a gyártáskor keletkezik
Forrása lehet:
- mikrobiológiailag terhelt alapanyag,
- nem megfelelő víz,
- nem kellően megtisztított berendezés,
- edények és eszközök,
- a munkakörnyezet,
- por,
- a személyzet,
- helytelenül tárolt alapanyagok.

A növényi poroknál, kivonatoknál és egyes természetes alapanyagoknál a természetes mikrobaterhelés jóval magasabb lehet, mint a nagy tisztaságú szintetikus alapanyagoknál. Ezért sem helyettesítheti a tartósítószer a helyes gyártási gyakorlatot.
A tartósítórendszer feladata nem egy rosszul elkészített termék fertőtlenítése. A helyesen elkészített terméket kell védenie a tárolás és a használat során. Minél nagyobb a kiindulási mikrobaterhelés, annál nehezebb feladat hárul a tartósítórendszerre.
Másodlagos szennyeződés: a mikroorganizmusok a felhasználóval érkeznek
A második probléma a termék használata közben keletkezik. A nyitott tégelyben lévő krémet ujjal vesszük ki. A testpeeling a zuhanyzóban áll, és nedves kézzel használjuk. A csomagolásba víz, fürdőszobai cseppek vagy a bőrről származó szennyeződések kerülhetnek.

Egészen más kockázatnak van kitéve az airless csomagolásban zárt szérum, amelynél a felhasználó gyakorlatilag nem érintkezik a tartalommal.
A csomagolás tehát nem csupán formatervezési vagy marketingkérdés. A termék mikrobiológiai tervezésének része. Az airless adagolók, a pumpák és a kis adagolónyílású csomagolások jelentősen csökkenthetik a másodlagos szennyeződést. A széles, nyitott tégely nagyobb kockázatot jelent.
Baktériumok, élesztő- és penészgombák: a szennyeződést nem feltétlenül látjuk
A mikrobiális szennyeződés okozhat:
- illatváltozást,
- színváltozást,
- viszkozitásváltozást,
- a termék hígulását,
- zavarosodást,
- gázképződést,
- a csomagolás felfúvódását,
- bevonatot,
- látható telepeket vagy penészt.
Ezekből a jelekből azonban nem lehet megbízhatóan megállapítani, hogy baktériumokkal, élesztő- vagy penészgombákkal van-e dolgunk. Ráadásul ugyanezeknek a változásoknak nem mikrobiológiai okuk is lehet.
Az emulzió szétválása lehet fizikai probléma. A sötétedés lehet oxidáció. A kellemetlen szag kialakulhat az olaj lebomlása miatt. Ezért a termék külleme nem mikrobiológiai teszt.
És ami különösen fontos: a látható változások hiánya nem bizonyítja a mikrobiológiai tisztaságot. A termék már azelőtt mikrobiológiailag nem megfelelő lehet, hogy a külleme vagy az illata megváltozna.

Ha viszont a kozmetikumon látható penész jelenik meg, nem elég eltávolítani az érintett részt. Az egész terméket szennyezettnek kell tekinteni, és nem szabad tovább használni.
A pH többet számít, mint gondolnánk
A kozmetikai termék pH-jával nemcsak a bőr vagy a hatóanyagok stabilitása miatt foglalkozunk. Alapvetően befolyásolhatja a tartósítórendszert is.
Jellemző példa erre a szerves savakon alapuló tartósítórendszer, például a benzoesav vagy a szorbinsav és ezek sói. Antimikrobiális hatékonyságuk attól függ, hogy a sav mekkora része van disszociálatlan formában. Ez az arány a pH-tól függően változik.
Az eredmény? Ugyanaz a tartósítószer-koncentráció az egyik pH-n nagyon jól működhet, magasabb pH-n viszont jóval gyengébben.
Ezért nem elég azt mondani: „1% tartósítószert használtam.” A helyes kérdések ezek:
- Milyen tartósítórendszer?
- Milyen hatóanyagokat tartalmaz?
- Milyen végső koncentrációban?
- Milyen pH-n?
- Hatékony ezen a pH-n?
- Kompatibilis a receptúra többi összetevőjével?
A pH-t a kész terméken mérjük, a fejlesztés során pedig érdemes a stabilitásvizsgálat alatt is követni az alakulását. Egyes receptúrák pH-ja ugyanis idővel kissé változhat.
Hogyan adjuk hozzá helyesen a tartósítószert
Minden tartósítórendszerre érvényes, univerzális technológiai eljárás nem létezik. Az adott tartósítószer gyártójának műszaki dokumentációja mindig elsőbbséget élvez.
A gyakorlatban azonban van egy nagyon gyakori szabály: számos modern tartósítórendszert a gyártás végén, a termék kb. 40–45 °C alá hűlése után adunk hozzá. Ez jó általános formulázási elv, de nem univerzális törvény.
Egyes tartósítószerek vagy tartósítószer-keverékek összetevői érzékenyek a magas hőmérsékletre vagy a hosszú melegítésre, míg más rendszerek eltérő bedolgozási módot tesznek lehetővé vagy igényelnek. Ezért mindig ellenőrizzük:
- az ajánlott hozzáadási hőmérsékletet,
- a tartósítószer oldhatóságát,
- azt a fázist, amelybe be kell dolgozni,
- az ajánlott pH-t,
- a megengedett maximális hőterhelést.
A pH-ra érzékeny tartósítórendszereket célszerű a gyakorlatilag már kész receptúrához adni, amelynek ismerjük a hozzávetőleges végső pH-ját. A végső pH-ellenőrzést azonban csak a tartósítószer és a többi összetevő bedolgozása után végezzük, mert maga a tartósítórendszer is megváltoztathatja a receptúra pH-ját.
Adagolás: a kevesebb nem biztos, hogy elég, a több nem biztos, hogy megengedett
A tartósítószereknél van egy nagyon fontos szabály: a beszállító által ajánlott adagolás és a jogszabályi határérték nem ugyanaz.
Egy kereskedelmi tartósítórendszer beszállítója például 0,5–1,0%-os adagolást ajánlhat. Ez az adott keverékre vonatkozó ajánlás. Az európai jogszabályok azonban az egyes tartósítószerek maximális koncentrációját határozzák meg a kész kozmetikai termékben.
Az EU-ban az engedélyezett tartósítószereket és felhasználásuk feltételeit a kozmetikai termékekről szóló 1223/2009/EK rendelet V. melléklete tartalmazza. A rendelet egyúttal kimondja, hogy tartósítószerként az ebben a mellékletben felsorolt anyagok használhatók, az abban meghatározott feltételek mellett.
Például:
- Phenoxyethanol – legfeljebb 1,0% a kész termékben,
- Sorbic Acid és engedélyezett sói – legfeljebb 0,6%, savként kifejezve,
- Salicylic Acid és engedélyezett sói tartósítószerként való felhasználás esetén – legfeljebb 0,5%, savként kifejezve, emellett további korlátozások vonatkoznak egyes terméktípusokra és a gyermekeknél való felhasználásra,
- Benzoic Acid és Sodium Benzoate – a határérték a termék típusától függ: a lemosható (rinse-off) termékeknél, a szájhigiéniai termékek kivételével, 2,5% savként kifejezve, a szájhigiéniai termékeknél 1,7%, a bőrön maradó (leave-on) termékeknél pedig 0,5%.
A parabénekre, a formaldehid-leadó anyagokra és más szabályozott tartósítószerekre szintén konkrét határértékek és felhasználási feltételek vonatkoznak.
A formulázó számára ebből egy nagyon gyakorlati dolog következik. Nem elég tudni: „Ezt a tartósítószert 1%-ban kell adagolni.” Ismernünk kell az INCI-összetételét és a szabályozott tartósítószerek tartalmát is, hogy tudjuk, az egyes anyagokból végül mekkora mennyiség lesz jelen a kész termékben.
A jogszabályi maximum ugyanakkor nem ajánlott formulázási adag. Ez a meghatározott feltételek mellett megengedett legmagasabb koncentráció. És fordítva is igaz: attól, hogy a maximális jogszabályi határérték alatt vagyunk, a termék még nem feltétlenül kellően tartósított. A hatékonyságnak az adott formulában kell működnie.
Miért nem működik ugyanaz a tartósítószer minden krémben egyformán
A tartósítószer a receptúrában nem elszigetelten létezik. Hatékonyságát befolyásolhatja:
- a pH,
- a vízaktivitás,
- az oldhatóság,
- az olajos fázis mennyisége,
- az emulgeálószerek,
- a tenzidek,
- a szolubilizálók,
- a polimerek és sűrítőanyagok,
- az elektrolitok,
- a fehérjék,
- a növényi kivonatok,
- egyéb szerves anyagok,
- a csomagolás,
- a kiindulási mikrobaterhelés.
Nagyon érdekes például a tartósítószer megoszlása az emulzió olajos és vizes fázisa között. A mikroorganizmusoknak a szaporodáshoz hozzáférhető vízre van szükségük, ezért az érdekel minket, hogy a hatékony tartósítószerből mennyi áll ténylegesen rendelkezésre a vizes fázisban.
Ha az anyag nagy affinitást mutat az olajos fázishoz, vagy jelentős mértékben beépül a tenzidek alkotta micellákba, a termékben mért teljes koncentrációja lehet ugyan megfelelő, de tényleges hozzáférhetősége ott, ahol szükségünk van rá, alacsonyabb lehet.
Ezért sincs egyszerű egyenlet: 1% tartósítószer = biztonságos krém.
A csomagolás a formula része
Az airless palack, a pumpa, a szűk nyakú palack és a nyitott tégely nem jelent azonos mikrobiológiai kockázatot. Az airless rendszernél a felhasználó gyakorlatilag nem érintkezik a termék tartalmával. A tégelynél minden használatkor bekerülhet a termékbe:
- a bőr mikroflórája,
- nedvesség,
- víz,
- a környezetből származó szennyeződés.
Különösen kockázatos lehet a termékek használata a fürdőszobában vagy a zuhany alatt. A csomagolás megválasztása ezért befolyásolhatja, mennyire robusztusnak kell lennie az egész tartósítórendszernek. Mikrobiológiai szempontból tehát a csomagolást a formulával együtt tervezzük meg, nem csak annak elkészülte után.
És mi a helyzet a vízmentes termékekkel?
Az olajok, az olajos szérumok, a vízmentes balzsamok és számos testvaj általában alacsony mikrobiológiai kockázatú, mert nem biztosítanak elegendő hozzáférhető vizet a mikroorganizmusok szaporodásához. Ez azonban nem jelenti azt, hogy víz nélkül = automatikusan kockázat nélkül.
Képzeljen el egy vízmentes cukros vagy sós peelinget egy széles tégelyben, a zuhanyzóban. A gyártó ugyan vízmentes termékként töltötte ki, a fogyasztó azonban ismételten nedves kézzel nyúl bele, és kis mennyiségű vizet juttat bele. Néhány használat után a termék egy részében a mikrokörnyezet már nem feltétlenül ugyanaz, mint a gyártáskor.
A kockázatértékelésnél ezért figyelembe vesszük:
- az összetételt,
- a vízaktivitást,
- a csomagolást,
- az alkalmazás módját,
- a vízzel való érintkezés valószínűségét,
- a használat körülményeit.
A pumpás vízmentes termék más helyzetet jelent, mint a zuhanyzóban álló, nyitott tégelyes vízmentes peeling.
Az E-vitamin nem tartósítószer
Ez az egyik leggyakoribb félreértés a házi kozmetikumkészítésben. A tokoferol – E-vitamin – antioxidáns, nem antimikrobiális tartósítószer. Elsődleges feladata a lipidek oxidációjának lassítása.
Segíthet tehát:
- késleltetni az olajok sárgulását,
- csökkenteni az oxidációs szag kialakulását,
- meghosszabbítani az olajos fázis oxidációs stabilitását.
A vizes terméket azonban nem védi kellőképpen a baktériumoktól, élesztő- és penészgombáktól. Az oxidációs stabilitás és a mikrobiológiai stabilitás két különböző dolog. Egy termék lehet kiválóan védett az oxidációval szemben, és mégis mikrobiológiailag nem megfelelő – vagy fordítva.
Honnan tudjuk, hogy a tartósítórendszer valóban működik
A receptúrából ezt biztosan nem állapíthatjuk meg. Választhatunk megfelelő tartósítószert, helyesen beállíthatjuk a pH-t, használhatunk kelátképzőt, boostert és airless csomagolást is – mindaddig azonban feltételezéssel dolgozunk, amíg a kész termék antimikrobiális védelmét nem ellenőrizzük.
Erre szolgál a preservation efficacy test, amelyet általában challenge testnek neveznek. A teszt során a kész terméket ellenőrzött módon meghatározott mikroorganizmusokkal oltják be, majd egy meghatározott időszakon át követik a számuk alakulását.
A cél nem annak bizonyítása, hogy a kozmetikum steril. A kozmetikumnak nem kell sterilnek lennie. A cél annak ellenőrzése, hogy antimikrobiális védőrendszere képes-e kellően visszaszorítani a mikrobaterhelést.
A referenciaszabvány az ISO 11930:2019 – Cosmetics – Microbiology – Evaluation of the antimicrobial protection of a cosmetic product. A szabvány magában foglalja a preservation efficacy testet és a termék teljes antimikrobiális védelmének értékelési eljárását is. Emellett számol azzal, hogy a klasszikus challenge test nem az alacsony mikrobiológiai kockázatú termékekhez készült, amelyek kockázatát a megfelelő értékelés alapján alacsonynak állapították meg.
2026-ban készül az ISO 11930 harmadik kiadása, ez azonban egyelőre csak tervezet, és az aktuális közzétett szabvány továbbra is az ISO 11930:2019.
Ez fontos különbség. A „vizet tartalmaz” nem jelenti automatikusan azt, hogy „adjunk hozzá 1% tartósítószert”. A „nem tartalmaz vizet” pedig nem jelenti automatikusan azt, hogy „a mikrobiológiával nem kell foglalkoznom”. Mindig az adott terméket értékeljük.
Hogyan tervezzük meg tehát a tartósítórendszert
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Hány százalék tartósítószert adjak hozzá?”, hasznosabb módszeresen haladni.
- Milyen mikrobiológiai kockázatot jelent a termék? Tartalmaz vizes fázist? Milyen lehet a vízaktivitása? Tartalmaz sok növényi kivonatot vagy más, mikrobiológiailag igényesebb alapanyagot?
- Mennyi lesz a végső pH-ja? Abban a tartományban van, amelyben a kiválasztott tartósítórendszer működik?
- Milyen tartósítórendszer illik a receptúrához? Alkalmas bőrön maradó (leave-on) vagy lemosható (rinse-off) termékhez? Kompatibilis az emulgeálószerekkel, a tenzidekkel és a többi alapanyaggal?
- Támogathatjuk a rendszert tartósítást erősítő boosterrel? Növelheti-e egy megfelelő multifunkciós összetevő a robusztusságát, vagy kiegészítheti-e a hatásmechanizmusát?
- Van értelme kelátképző anyagnak? Tartalmaz a termék növényi kivonatokat, ásványi összetevőket vagy olyan alapanyagokat, amelyekben nyomokban fémek lehetnek jelen? Segíti a kelátképző egyszerre a kémiai és a mikrobiológiai stabilitást?
- Milyen csomagolást használunk? Az airless palack és a nyitott tégely teljesen eltérő használati körülményeket teremt.
- Hogyan fogják használni a terméket? Száraz bőrön? A kádban? A zuhany alatt, nedves kézzel? Egy ember használja majd, vagy több felhasználó?
- Hogyan ellenőrizzük, hogy a rendszer valóban működik? Egy elméletileg helyesen megtervezett receptúra önmagában nem bizonyítja a mikrobiológiai biztonságot.
És éppen így szűnik meg a tartósítás egyetlen alapanyag kérdése lenni.
Gyakori kérdések
Minden krémbe kell tartósítószer?
A magas vízaktivitású klasszikus emulzióhoz általában hatékony tartósítórendszer szükséges. A védelem konkrét módja azonban a kész termék pH-jától, vízaktivitásától, összetételétől, csomagolásától és felhasználási módjától függ.
Kell tartósítószer a hidrolátumba?
A hidrolátum vizes alapanyag, és mikrobiológiailag szennyeződhet. Az előállítása során végzett desztilláció nem jelenti azt, hogy teljes élettartama alatt steril marad. Ismerni kell a mikrobiológiai minőségét, a beszállító általi tartósítás módját, majd értékelni kell azt a kész formulát, amelyben felhasználjuk.
Az E-vitamin tartósítószer?
Nem. A tokoferol antioxidáns. Segít megvédeni a lipidösszetevőket az oxidációtól, de nem helyettesíti az antimikrobiális tartósítórendszert.
Használhatok kevesebb tartósítószert, ha boostert adok hozzá?
Lehetséges – de nem automatikusan. A tartósítószer, a booster, a kelátképző, a pH és a többi gát megfelelő kombinációja nagyon hatékony lehet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a booster hozzáadása után egyszerűen például a felére csökkenthetjük a tartósítószert. A kapott antimikrobiális védelmet a kész terméken kell ellenőrizni.
A kelátképző tartósítószer?
Nem. A kelátképző anyag megköti a fémionokat, és támogathatja a tartósítórendszert, valamint a formula kémiai stabilitását is. Egy újabb gát, nem pedig a tartósítószer teljes értékű helyettesítője.
Kell tartósítószer a vízmentes peelingbe?
Nem mindig. A termék mikrobiológiai kockázata és használatának módja a döntő. A zuhany alatt nedves kézzel használt, nyitott tégelyes vízmentes peeling más kockázatot jelent, mint a pumpás csomagolásban zárt olajos szérum.
Elég betartani a tartósítószer gyártója által ajánlott adagolást?
Nem. Az ajánlott adagolás kiindulópont. A tartósítórendszernek alkalmasnak kell lennie az adott pH-hoz és formulához, meg kell felelnie a jogszabályi feltételeknek, és a kapott antimikrobiális védelemnek a kész termékben is elegendőnek kell lennie.
Honnan tudom, hogy a kozmetikum megromlott?
Az illat, a szín vagy az állag megváltozása, a zavarosodás, a gázképződés, a csomagolás felfúvódása vagy a látható mikrobanövekedés ok arra, hogy a terméket ne használja tovább. Ezeknek a jeleknek a hiánya azonban nem bizonyítja a mikrobiológiai tisztaságot.
Mivel kombinálja a Handymade kínálatából
Ha emulziót, gélt, tonikot, szérumot vagy más vizes fázisú kozmetikumot készít, ne csak az alapján válasszon tartósítószert, hogy „természetesnek” van-e jelölve.
Az egész rendszert nézze: a pH-t, a termék összetételét, a vízaktivitást, az emulzió típusát, a felhasznált hatóanyagokat, az ajánlott adagolást, a bedolgozás módját és a csomagolást is.
Kínálatunk TARTÓSÍTÓSZEREK kategóriájában különféle rendszereket talál, amelyek különböző típusú formulákhoz alkalmasak. Mindegyiknél azt javasoljuk, hogy a gyártó műszaki dokumentációja alapján dolgozzon, és tartsa be az általa ajánlott koncentrációt, bedolgozási hőmérsékletet és pH-tartományt.
Robusztusabb rendszer tervezésénél érdemes megnézni a tartósítást erősítő boostereket és a KELÁTKÉPZŐK kategóriában található anyagokat is, amelyek támogathatják a megfelelően megválasztott tartósítórendszert.
Ha még nem tudja, melyik tartósítószer illik éppen az Ön receptúrájához, folytassa a tartósítószerekről szóló cikkünkkel, amelyben részletesebben foglalkozunk az egyes típusokkal és felhasználásukkal.
Összegzés: a tartósítószer csak egy darabja a kirakósnak
A kozmetikum mikrobiológiai biztonsága nem abban a pillanatban jön létre, amikor tartósítószert adunk a receptúrához. A víz és az alapanyagok minőségével kezdődik, a gyártási higiéniával és magával a formula megtervezésével folytatódik, és a megfelelő csomagolással, a felhasználás módjával, valamint a kész termék ellenőrzésével zárul.
pH + vízaktivitás + tartósítórendszer + tartósítást erősítő boosterek + kelátképző anyagok + helyes gyártási gyakorlat + megfelelő csomagolás + a hatékonyság ellenőrzése. Ez a többgátas megközelítés.
Minden gát kicsit másképp hat, és éppen ezek kombinációjával hozhatunk létre robusztus terméket anélkül, hogy egyetlen anyagra hagyatkoznánk.
Ezért a kérdés: „Melyik tartósítószer a legjobb?”
Források:
- Az Európai Parlament és a Tanács 1223/2009/EK rendelete a kozmetikai termékekről, V. melléklet – az engedélyezett tartósítószerek jegyzéke (EUR-Lex)
- ISO 11930:2019 – Cosmetics – Microbiology – Evaluation of the antimicrobial protection of a cosmetic product
- ISO/DIS 11930 – a szabvány készülő harmadik kiadása (a cikk megjelenésekor még csak tervezet)



